Amigdala országa

Az a nagy szerencsém, hogy némi próbálkozás után megtaláltam a megfelelő pszihológust és pszihiátert. Nem mindenki ilyen szerencsés. Most a pszihiáteremhez járok terápiára, mert ahhoz is ért. Az benne a szép, hogy bérmentve foglalkozik velem a magánrendelési idejében. Ez azért van így, mert mint ahogy mondja, kedvel engem, és fontosabb neki hogy én meggyógyuljak, mint hogy pont rajtam gazdagodjon meg. Én is szeretem a dokit. Pszihomókusokkal valójában nagyon jó beszélgetni, mindenkinek jót tenne időnként.

Nehezen tudom megérteni azt, aki annyira képtelen egy másik ember számára megnyílni, hogy őszintén képes legyen beszélni az érzéseiről olyasvalakinek, akiben megbízhat. Nekem ez mindig természetes volt. Pont ezért is kerülök mindig bajba, de ez most mellékes. A pszihoterápia - lássuk be - a régi keresztény világ gyóntatószékét helyettesíti. A régi idők emberei nem féltek a papnak elmondani legbelsőbb titkaikat, bűneiket. Elmondták ami nyomasztotta őket, kibeszélték magukból, a paptól - jó estben - kaptak egy kis tanulságot meg penitenciát útravalóul, és boldogan távoztak. A pszihoterápia a titoktartási kötelezettség miatt ugyanolyan biztonságos, mint a gyónás. Azt hiszem, ezt szegény jó megboldogult öreganyámnak így is nehezen tudnám beadni. Hiszen még a lánya - a saját anyám - sem képes teljesen felfogni, mi történik az ő egyetlen szeretett gyermekével. Ez persze mindkettőnknél további neurotikus tünetekhez vezet, de erről majd máskor.

Az álarcok mögé rejtőző emberek azonban egyszerűen azt mondják: "Az én fejemben ugyan ne turkáljon senki!" Sajnálom őket. Nem értik, hogy a terápia alapja a kölcsönös bizalom. Nem emlékeznek már arra, mi az a bizalom. Sajnos sok ilyen ember van, akik úgy szenvedik végig az életüket, hogy meg sem próbálnak segíteni magukon. Vagy egyszerűen nem veszik tudomásul hogy gond van velük. Cirmos szülei szerint a depresszió "úri betegség". Gyönyörű hozzáállás ez úgy, hogy anyukája pánikbeteg volt egész életében - mint a fenti ábra. Szerettük volna rábeszélni hogy menjen dokihoz. Nem megy. Nehéz ügy, ha oda a bizalom.

Szimbiózis

Gondolkodtam azon, hogy a dokinak miért éri meg ennyit segítenie nekem? Szép emberi gesztus, és ő egy jó ember, de ezen kívül biztos vagyok benne hogy ebből akkor is profitál valamit. Arra jutottam, hogy remek tanulmány vagyok számára. Durván 9 hónapja beállítottam hozzá, hogy helló doki rég láttam, megint szarban vagyok, rakjunk engem össze. Örültünk egymásnak, a körülményekhez képest, ugye. Vázoltam neki a tüneteket, a szituációt, kaptam receptet és időpontot. Legközelebb miközben várakoztam, elolvastam pár szóróanyagot a szóbajöhető zavarokról. Már a generálist taglaló leaflettel a kezemben állítottam be hozzá. Ez a bajom, ugye? Igen, pontosan. Stimmel. Az a helyzet, hogy az utóbbi években valóban annyi szakirodalmat olvastam össze, annyi jó dokumentumfilmet néztem meg a témában, hogy semmi nem ért meglepetésként. Ezért úgy tudunk beszélgetni a dokival ahogy szerintem az átlagbetegeivel nem tud. Valószínűleg érdekes eset vagyok, illetve tudom hogy az vagyok - szigorúan szakmailag. Erről aztán meg is bizonyosodtam. Pár hónapja elküldtem anyámat hozzá, hogy vegyen tőle kommunikációs tréninget, mert kiborít engem. Anyut könnyű átverni, biztos van valami homályos elképzelése arról hogy amiről ők ketten beszéltek az rám nem tartozik, de mivel a dokiban vetélytársat lát, féltékenységből mindig megpróbálja kicsit szürkíteni előttem. Miszerint anyám attól fél, hogy a doki engem kísérleti patkányként kezel, merthogy azt mondta hogy azért is foglalkozik velem mert sokat tanulhat belőlem, és hogy már megint emelni akarja a gyógyszeradagomat. Hogy kísérletezik velem, teszteli rajtam a gyógyszert. Minek szedsz egyáltalán gyógyszert???  0_0

Itt akkor elmondom, hogy a bogyót nem a doki pumpálta belém. Azzal állítotam be hozzá, hogy adjon! valamit, mert ez a szint túlmutat azon, amit magamtól képes lennék uralni. Utolsó találkozásunk óta (kb. 5 év) átestem szép csendben egy rákfóbián, egy világvége fóbián, egy pánikbetegségen és sok szorongáson. Elmúltak, terápia és gyógyszer nélkül, mert tutdtam mi a dolgom. Ezért olvastam az egész témáról annyit. Ez valami új, és valami nagyon erős. Nem bírok el vele, képtelen vagyok elvégezni a napi rutint, ki fognak rúgni. (így is lett) Akkor a doki elmondta nekem, hogy azt azért jobb ha tudom, hogy rendszeres terápiával gyógyszer nélkül 1-1,5 év az agy regenerálódása ebből a zavarból, gyógyszerrel ÉS pszihoterápiával ugyanennyi. (Pont úgy mint a nátha. Gyógyszerekkel is két hét, meg anélkül is. De akkor Ti miért isszátok meg a Coldrexet? Az egy mééééreg! :) Tehát felajánlotta annak a lehetőségét hogy gyógyszer nélkül másszak ki belőle. De nem, köszönöm nem, ennyire már ismerem magam. Tünetmentes szeretnék lenni, addig is amíg felépülök. Ezzel a ténnyel anyám sem tudott vitatkozni. Én kértem, megkaptam.

Egy szó mint száz, a dokival igen kellemes szimbiózisban tengetjük a terápia idejét. Nem véletlenül ragaszkodom hozzá. Az is neki köszönhető, hogy a mélydepresszióból anno felálltam. És persze magamnak. És mit jelent neki hogy én kigyógyultem a depresszióból? Sikerélményt. Fogalmam sincs hogy egy pszihológus, pszihiáter mennyi sikerélménnyel gazdagodik életében - de az biztos, hogy sokan nem is akarnak meggyógyulni. (Depressziósnak lenni szar, de valahol kényelmes is. Mindent rá lehet fogni. :)

A konklúzióm az, hogy a dokiknak is szükségük van sikerélményre.

Emberek, a jó doki nagyon fontos! Ha olyan terapeutátok van akit nem kedveltek, akiben nem bíztok, aki előtt feszengtek, akkor ő egy rossz szakember és nem fog tudni segíteni. Keressetek másikat, és legyen közös a sikerélményetek.